A barátság mint az egyik legfontosabb két ember közti kapcsolat már a görög mitológiában is megjelenik a héroszokkal kapcsolatban. E barátságok jellemzője az egymás iránti (érzelmi) elkötelezettség, egymás segítése, önfeláldozás - a mítoszokban ezek közül olykor egy-egy motívum a meghatározó. A legnevezetesebb baráti párok közé tartozik Akhilleusz és Patroklosz, akiknek történetét jól ismerjük az Iliászból; Oresztész és Püladész, utóbbi Oresztész hű kísérője annak apja meggyilkolását megbosszulandó Argoszba való visszatértekor, majd Apollón útmutatására (hogy ne üldözzék tovább az Erinüszek) Artemisz képmásáért a tauruszok földjére való utazásakor s az onnan való visszatéréskor, hogy végül Oresztész nővérét, Élektrát vegye el feleségül. Thészeusz és Peirothoosz kölcsönösen segítik egymást: Thészeusz Peirithoosz lakodalmán a kentaurok elleni küzdelemben siet barátja segítségére, az amazonok ellen együtt szállnak hadba, később pedig arra szövetkeznek, hogy mindketten Zeusz egy-egy lányát veszik feleségül. Helené még kislányként való elrablásában Peirithoosz támogatta Thészeuszt, Thészeusz pedig Peirothooszt a Perszephonéért az alvilágba való leszálláskor, ez azonban szerencsétlenül végződött kaland volt, mert mindketten lenn maradtak egy sziklához láncolva, s bizonytalan, hogy Héraklész megmentette-e őket vagy csupán Thészeuszt, avagy egyikőjüket sem. Vergilius Achatest adta Aeneas mellé mint hű kísérőt és barátot, és Nisus és Euryalus történetében megalkotta a baráti önfeláldozás ideális, a műfajban később is ható eposzi példáját. E történeteket epikus és drámai feldolgozásokból ismerjük, s kitűnnek belőlük a való élet baráti kapcsolatainak ismérvei is.

Érdemes említést tenni a vendégbarátságról is - az érzelmi momentum itt kevésbé hangsúlyos, viszont a kölcsönös védelem és segítségnyújtás elve, sőt, a vendégbarát sérelme esetén az érte való elégtételvevés vagy éppenséggel bosszúállás mindenképp az ismérvei közé tartozik. Az irodalmi alkotásoknál maradva az Aeneis­ből hozhatunk erre is egy (mellesleg Aeneas alakjának értelmezése szempontjából érdekes és vitatott) példát: amikor Aeneas megérkezik a Tiberisen fölfelé a majdani Róma helyére, Euanderrel, az ottani királlyal vendégbarátságot köt, ami ennek fiára, Pallasra is érvényes. Amikor Turnus megöli Pallast, elbizakodott gőgjében magára ölti a tőle zsákmányolt fegyverzetet. Ezt Aeneas a Turnusszal való végső párviadalban megpillantván (csak ekkor s így szerezvén tudomást Pallas haláláról) engesztelhetetlen haragra lobban, s megöli az életéért könyörgő Turnust - ami a vendégbarátság jegyében végső soron kötelessége is. Ha ugyanezt a jelenetet nem a vendégbarátság szempontjából, hanem a harag elítélésének etikai szemszögéből nézzük (ami egyébként anakronisztikus a hősi morállal kapcsolatban), Aeneas jellemén folt esik. Vendégbarátként viszont azt tette, amit ennek etikája előír.

És mit ír elő a barátság etikája? Pontosabban, a gyakorlatból kiindulva hogyan írják le a filozófiai/etikai gondolkodók a barátságot?

Platón a Lüsziszben és az Államban is foglalkozik a barátság kérdésével. Az itt felmerülő problémák: ki a barát (philosz): aki szeret, vagy akit szeretnek; csak akkor lehet-e barátokról beszélni, ha a szeretet kölcsönös; a barátság egoisztikus és altruista momentumokat is magában foglal-e; a jó, a rossz és a semleges mennyiben kapcsolható össze a barátsággal (rossz alatt valaminek a hiánya értendő). Platón e kérdésfeltevéseknél a kettős értelmezési lehetőségekből indul ki: a philosznak van aktív és passzív jelentése is; a kölcsönösség magában foglalja mindkét oldalról a szeretőt és a szeretettet is; az egoisztikus motívum a platóni értelmezésben nyilvánvalóan jelen van, hiszen az én másik iránti vágyából indul ki a barátságra való törekvés; végül minthogy a hiány (a rossz) megszüntetése a jót (a hiány megszűntét) eredményezi, mindkettő összekapcsolható a barátsággal, minthogy a barátság vágy valamely olyan jó minőség megszerzésére vagy birtoklására, mely nincs meg a vágyakozóban. Valakit szeretni tehát azt jelenti, hogy abban a valakiben valami olyasminek a forrását látja az ember, amit szeretne, vagy amiről azt gondolja, hogy érdemes megszerezni. Általános megfogalmazásban: a barátság/szeretet mindig valami érdekében és valamilyen célért van.

Arisztotelész a két fent említett platóni művel a háttérben fogalmazza meg gondolatait a barátságról a Nikomakhoszi és Eudémoszi etikában, illetve bizonyos problémákról a Lélekről szóló munkájában. A nála felmerülő kérdéseket a következőkben foglalhatjuk össze:

- Mi a jelentőségük a barátság fajtáinak a barátság szempontjából?

- Az önszeretet milyen értelemben lehet a barátság alapja?

- Miért kell túllépni az önelégültségen a barátság érdekében?

Arisztotelész a barátság három fajtáját különbözteti meg, ezeket három szempont határozza meg: a hasznosság, a kellemesség és az erény. Ezek közül az erényen alapuló barátság szerepel az első helyen. A másik két szempont szerinti barátság az elsőre vonatkoztatva jelenik meg, amelyet a Nikomakhoszi etikában tökéletesnek nevez a szerző. Az, hogy a hasznosság és kellemesség szempontjai is az erényen alapuló barátságra vonatkoztatva jelennek meg, azt is jelenti, hogy a barátság mindhárom fajtájában benne van valami a tökéletesből is. Továbbá mindháromban ugyanazok a fogalmak a meghatározók: a kölcsönösség, a jóakarat, az összetartozás. Az első kettő más típusú emberi kapcsolatokban is jelen lehet (vallási közösségekben, vendégbarátságban, útitársakban, családi kapcsolatokban), de az igazi összetartozás mindenfajta barátság alapvető feltétele.

Ha a kölcsönösség, a kölcsönös szeretet a barátság elengedhetet­len velejárója, hogyan magyarázza Arisztotelész az önszeretet és barátság viszonyát? Az Eudémoszi etikában a platóni két lélekrészből, a racionálisból és az alogikusból (emocionálisból) kiindulva formálisan feltételezi a lélek kettősségét (vö. még a Lélekről című munkáját). E két rész egysége mint ,,egy lélek,, jelenik meg. ,,Mivel pedig a léleknek több része van, akkor lesz ’egy lélek’, midőn az értelem és az érzelmek összhangban vannak egymással. Ekkor ugyan­is egyek. Ezért amikor egy a lélek, ez az önmagunk iránt táplált barátság állapota.,, (Eudémoszi etika 1210 b.)

Azzal természetesen Arisztotelész is tisztában van, hogy a mindennapi értelemben vett önszeretet a barátság akadálya - ezt igazolják a szó pejoratív értelemben vett előfordulásai szövegeiben.

Arisztotelész az önismeret és a barátság összefüggéseivel is foglalkozik. A barát jelentősége abban rejlik szerinte, hogy az ember könnyebben megismeri a hozzá közel állót, mint önmagát. De önmaga korlátainak is tudatában kell lennie az embernek - a delphoii jósda szavával: meg kell ismernie önmagát. Ha ezt a tanácsot követi az ember, nyitottá válik a másokkal való érintkezésre és a jóra. Ha az ember felismeri saját korlátait, abból másfelől az is következik, hogy a másik, a barát hozzájárul saját létének kitágításához, önmaga gyarapításához, önmaga jobb megismeréséhez. A ba­rát az önismeret tükre. Az ember felismeri önmagát a másikban, akár úgy, hogy példaképül választja, akár a kölcsönösség alapján (a barátok kölcsönösen egymást választják példaképül). A tükörkép másik véglete Narcissus, aki csak önmagát látja. Ha viszont a tükörkép nem mi magunk vagyunk, hanem a barátunk, akkor nyit­va az út a ,,jobbik én,, felé, ami önmagunk jobbá tételéhez is hozzásegít, ugyanígy a másikat, a barátot is, ugyanakkor a bensőséges­ség és a bizalom is fokozódik, ami meghatározza az emberi együttélés minőségét. Arisztotelész minden emberi felismerésben meglátta az ,,együtt,,, a ,,közös,, elemét: az észlelésben, a felismerésben, a gondolkodásban. Ez az ember önmagával való együttlétén túl a barátságban kibővül a másikkal való együttlétté. A baráttal/barátokkal való együttlét során, akik hozzánk hasonlóan gondolkoznak, de ki is javíthatnak vagy megerősíthetnek bennünket, egyúttal az istenihez is közelítünk, amennyiben a barát/barátok segítségével folyamatos jelenben tudunk létezni. Mert természeti lények lévén az alvás, másfelől szellemi lények lévén a feledés elválaszt bennünket önmagunktól. A barátunk viszont éberen őrködhet mellettünk s gondolkozhat helyettünk.

A barátságnak ezen istenivel való összekapcsolása már filozófiai-teológiai irányba mutat Arisztotelésznél. Euripidész a költészet nyelvén ezt így fogalmazta meg: ,,Barátokat felismerni - ez is az isten.,, (Helené, 560.)

A rómaiak barátságról való gondolkodásával kapcsolatban különös jelentősége van Cicero Laelius a barátságról című munkájának mint önálló, e kérdésről szóló műnek s mint több platóni-arisztotelészi gondolat átörökítőjének.

Cicero az erényt mondja a barátság eredőjének és megtartójának, viszont ezt és a ,,jó,, avagy ,,derekasság,, fogalmát is igyekszik a filozófiai térről az élet és a történelem területére áthelyezni, azaz gyakorlati szempontú megközelítést adni. Felfogása szerint barátság csak a jók között létezhet, akik az ember lényege és a természet szerint élnek. A különböző emberi kapcsolatok közt a (jók közti) barátság a leghatékonyabb; édes a boldogság idején és segítőkész, ha eljön a baj. A barátság életelem, akárcsak a tűz és a víz, mindenütt jelen van, s egyúttal az élet támogatója: a barátban mintegy ideális képet pillantva meg a lélek nem gyengül el és nem hanyatlik. A barátság még a halált is le tudja győzni, s kozmikus jelentősége van, nélküle ugyanis a viszály válna uralkodóvá.

Cicero a barátság határait is meghúzza: bajban bizonyos engedményeket is lehet tenni, amennyiben a barát kevésbé jogos kívánságának is eleget teszünk, ellenben ha a barát erkölcsei és szokásai, valamint érdeklődési köre megváltozik, s a közügyekkel kapcsolatban is hiányzik az egyetértés, az okot ad az elválásra. Arra azonban ügyelni kell, hogy ebből ne szülessék ellenségeskedés. Felsorolja a kerülendő tulajdonságokat is: a hízelgés, rosszindulat, élvhajhászás, gyávaság a barátság megrontói.

Az erényt a barátság eredőjének tartja: ha ez kapcsol össze, abból szükségszerűen szeretet születik, vagy más megfogalmazásban: a jók közt szükségszerűen megszületik a jóakarat. Az erény megléte és hiánya teszi a hősöket és a zsarnokokat; előbbieket szeretik, utóbbiakat gyűlölik az emberek. Ha a haszon és a szeretet szerepét vizsgáljuk, utóbbié fontosabb. S vajon a gyengeség, szükség vagy valamilyen nemesebb ok révén jön létre a barátság? Cicero első helyre a nemesebb okot, a szeretetet teszi. A barátság megítélésére az érettebb kort tartja alkalmasnak, mivel fiatal korban nem mindig tartósak a barátságok.

Kitér az epikureusok és sztoikusok barátság-felfogására is: inhumánusnak tartja (ezzel szemben Laelius felfogását dicséri), mivel saját gondoktól való mentességüket (securitas) mindennél előbbre valónak tartják.

Cicero tehát mindhárom arisztotelészi barátság-összetevőt (a hasznosságot, kellemességet, erényességet) vizsgálja, de a görög vázat római gyakorlati életből vett példákkal tölti ki, barátságról szóló műve tehát a római tapasztalat kifejeződése is. Ami saját személyes életét illeti, némely e munkában előforduló kifejezés, mondat tökéletesen adaptálható saját Atticushoz való viszonyára: ,,Van-e kellemesebb dolog annál, mint úgy hallgatni valakit, mintha önmagaddal beszélgetnél?,, (Laelius a barátságról 22.) Atticusszal úgy beszélget Cicero, mint saját magával (Levelek Atticushoz VIII 14, 2), Atticus úgyszólván az alteregója. Vele osztja meg leplezetlenül minden gondolatát, bizonytalanságait, az ő részéről számíthat mindig tanácsra. Bizalom, segítőkészség, szellemi egyenrangúság ezen barátság jellemzői. Ez Cicero életében is egyszeri, csak Atticushoz kapcsolódó élmény; bár még sokakat nevez barátjának, ezeket sokkal inkább a politikai hasznosság határozza meg, s a barátoknak nevezettekből könnyen lehettek ellenfelek is. A kortársakra jórészt szintén ez utóbbi ,,barátság,,-forma a jellemző: mindent az érdek, a célszerűség határoz meg, s csak elvétve találkozunk olyan ,,adatolt,,, írásos anyagban ábrázolt mély barátsággal, amely legalábbis bizonyos aspektusaiban megfelelne az etikai gondolkodók barátság-kritériumainak. Tehát nem államférfiak, politikusok, nyilvános szereplők közt kell keresgélnünk, hanem egy másik területen, az irodalomén.

Catullus, Cicero fiatalabb kortársa költészetében meghatározó téma a szerelem és a barátság. Míg szerelmi költészetében egy személyre tükröztetve jelenik meg a legizzóbb szenvedély pozitív és negatív pólusa (,,gyűlölök és szeretek,,), a barátsággal kapcsolatos költeményekben ez két csoportra vonatkoztatva tűnik fel: igazi barátok és álbarátok (akiket például ironikusan társainak nevez a költő), illetve ellenségek kapcsán. Utóbbi két kategória azért érdemel itt említést, mivel épp azok a tulajdonságok hiányoznak belőlük, melyek a barátokat barátokká teszik. Milyen kritériumai vannak a Catullus leírta barátságnak? Azonos értékrend, ennek magas színvonalú megvalósítása, azonos célok, kölcsönösség a szeretetben, kellemesség. A catullusi baráti kör, a neóterikusok (Cicero nevezte el így őket) olyan költőkből tevődött össze, akik új irányt szabtak a római költészetnek, a hellenisztikus kor Kallimakhosz által fémjelzett esztétikai elveit tették magukévá: elhatárolódtak a nagyeposztól, ezzel szemben valamennyien kipróbálták magukat az úgynevezett kiseposz műfajában, új formákat honosítottak meg s formai tökélyre törekedtek, valamint - feltehetően nem csupán Catullus - arra, hogy a vers képes legyen hatni is. Közülük egyedül Catullus verseskötete maradt fenn, a többiektől csupán csekély számú töredék. Catullus költeményeiből következtethetően valószínűleg Licinius Calvus állt hozzá a legközelebb, akit 14. számú versében így szólít meg: ,,Calvusom, ha nem szeretnélek jobban szemem világánál is,,, hogy azután egy saját költői elveikkel szembenálló poétákat tollhegyre tűző vers kerekedjék ki belőle. Annál nagyobb élvezet az 50. számú vers szerint Catullus számára a Cal­vusszal való költői játszadozás: ,,Tegnap, Licinius, pihenve, játszva, / táblácskámra soká, vidám örömmel / firkáltunk dalokat, mulatva, mint jött.,, Az alkotás mint mindkettejük életformája képes teljesen betölteni őket, Catullust magát olyannyira, hogy a távozás nyomban felkelti az újabb együttlét vágyát: ,,Eltávoztam utána, szellemedtől / lángragyúlva, Licinius; s azóta / nem vidít fel az étel és szememre / nem száll édesen álom, én szegény (...) izgatottan / vártam, hogy (...) veled újra társalogjak.,, (Devecseri Gábor fordítása)

Egy másik költőbarátot, Caeciliust magához invitál Catullus (35. számú vers) Veronába, hogy mindkettejük közös költőbarátjának gondolatait közölje vele, nyilván (a versből következtethetően) Caecilius új költeményéről - itt a költészet megint csak mint életet meghatározó elem jelenik meg, egyfelől mint róla szóló eszmecsere, másfelől mint hatóerő, Caecilius szeretője ugyanis a megkezdett kiseposz olvastán oly heves szerelemre gyúlt, hogy nem képes elválni a költőtől s elengedni őt. A szerelem nagysága és hevessége jelzi a versről szóló értékítéletet is, mellyel Catullus maga szintén egyetért: a barát iránti nagyrabecsülés motívuma így itt is felbukkan, akárcsak az 50. számú versben (,,szellemedtől lángragyúlva,,). S még egy példa egy harmadik ,,drága barát,, dicséretére a 95. számú vers, ahol Cinna Smyrna című kiseposzát méltatja Catullus, szembeállítva a dagályos nagyepikus költészettel.

A kötet élén álló ajánló költemény címzettjét, Cornelius Nepos történetírót talán szintén Catullus barátai közé lehet sorolni. A maga műfajában Nepos is (rövid életrajzaival és három kötetes világtörténelmével) újítónak számított, akinek volt szeme Catullus költészetére. A különböző területek ellenére hasonló esztétikai gondolkodás és igényesség, valamint egymás nagyrabecsülése lehetett a dedikáció címzettje kiválasztásának oka.

A barát megnevezéssel még néhányan büszkélkedhetnek a Ca­tullus-corpusban, olykor némi iróniával fűszerezve (például a 10. számú Varushoz és a 13. számú Fabullushoz írt vers), illetve egyértelmű homoerotikus beütéssel (a 9. számú Veraniushoz, a 38. számú Cornificiushoz, a 48. és 99. számú Iuventiushoz). Utóbbiakat a barátság fentebb megadott kritériumai alapján végképp nem lehet a barátságról szóló megnyilatkozások közé sorolni, legfeljebb csak akkor, ha a barátságot mint vonzalmat s annak is csak az erotikus fajtáját határozzuk meg, ami az antik felfogás szerint természetesen nem számít igazi barátságnak.

Ha költőbarátságról beszélünk Rómában, legelsőként talán Ho­ratius és Vergilius neve ötlik fel. Vergiliusnál műfajaiból (pásztori költészet, mezőgazdaságról szóló tanköltemény, nagyeposz) adódóan nem szerepel Horatius neve, de még ,,álruhás,, alakként sem lehet felfedezni, Horatius viszont nemhogy említi, hanem ír is Ver­giliushoz költeményt, s több helyütt burkolt, de dekódolható ,,párbeszédet,, folytat vele. Ez a burkolt párbeszéd azért érdekes a barátság szempontjából is, mert annak ellenére, hogy Horatius tulajdonképpen vitatkozik Vergiliusszal, a mélyben mindig kitapinthatóan azonos értékek melletti elkötelezettség rejlik. A különbség a két költő szemléletében rejlik: Horatius szkeptikusabb és realistább, Vergilius képes ideálokban hinni. A legismerősebb Ver­gili­usra való reflektálás a 16. epódosz, melyben Horatius a jókat a boldogok szigetére, a seholsincs, utópikus helyre távoztatja a polgárháborúktól megtépázott Itáliából - szemben Vergilius 4. eklogájával, melyben egy politikai esemény, az Octavianus és Antonius közti brundisiumi békekötés (Kr. e. 40) hatására megjelenik a bizakodás hangja: Vergilius új aranykor eljövetelét prófétálja. Egy későbbi költeményében, egy viszonylag korai ódában (1, 3) Horatius lelke felének nevezi költőtársát, de áttételesen itt is vitatkozik Vergilius immár a Georgicában megjelenő aranykor-elképzelésével, noha az ódákból még egyértelműbben kitetszik a hasonló értékekben való gondolkodás. Szintén Vergilius­nak címzett óda az 1, 24, melyben Vergiliust (egyúttal saját magát is) vigasztalja közös barátjuk, Quintilius Varus elvesztése miatt. Vergiliust, a legjobban szenvedőt türelmes tűrésre inti: ,,De ha tűrsz, ezzel is enyhited, / min másítani nem lehet.,, (Grigássy Éva fordítása).

Horatius ódái közt számos, barátokhoz vagy egy-egy baráthoz címzett költeményt találunk; ezek többnyire valamilyen életbölcsességet, filozófiai tanítást tartalmaznak, tehát mondhatjuk, életvezetési tanácsokat; a gnómaszerű alapgondolatot mindig tágabbá, mélyebbé tevő, érzékletes költői képekben kifejezve. A megszólítottak közül egyetlen nevet, Maecenasét emelem ki, akivel Horatiust a legmélyebb barátság kötötte össze, csillagokban megírt barátság (,,csillagzatunk már, két iker, összetart,, 2, 17, 21–22). Maecenast is lelke egy részének nevezi (2, 17), támaszának, édes díszének (1,1), élete oszlopának, nagyszerű díszének (2,17), akit a 2. könyv 17. ódájának kezdetén szelíden korhol: ,,Sok bús panasszal, mondd, mire kínozol?,,, hogy utána sürgető komolysággal vigasztalja a súlyos betegség után haláltól épp megmenekült barátot, aki ezután megjelenik a színházban, s az ott összegyűltek lelkes ünneplésben részesítik: ,,Égnek se kedves, s nem szivem óhaja, / hogy Maecenas, te halj előbb meg, / életem oszlopa, drága díszem. // Ó, hogyha, lel­­kem egy-fele, elragad / a hirtelen sors, s itt maradok magam, / mi célja volna már így élni, / csonka szivemmel a puszta létben? // Kettőnk halálát egy nap okozza majd, / esküm nem álnok; tudd: megyek én, megyek, / akármikor vezetsz előre, / végutadon nyomon követ­lek.,, (Csuka Zoltán fordítása) Horatius valóban követte Mae­ce­nast, nem sokkal élte túl (Kr. e. 8-ban halt meg), s nem messze Maecenas nyughelyétől temették el. Ebben a költeményben, akárcsak a szinte igénytelennek ható Maecenast invitáló 1, 20-ban (saját szerény körülményeit állítja szembe a Maecenas megszokta színvonallal, hogy közbevetve utaljon a fent említett lelkes színházi ünneplésre, ami így, ebben a kontextusban nem hat hízelgésnek) megfigyelhetjük Horatius tapintatát, ahogyan különböző eszközökkel - 1, 20-ban a saját vendégváró előkészületek hangsúlyozásával, 2, 17-ben a sírig tartó barátság kifejtésével próbálja derűsebbre hangolni Maecenast, egyúttal átérezve a barát kimondatlan emócióit is.

Ugyancsak Maecenashoz intézett költemény a 3, 29. óda, mely lakomára szóló meghívással kezdődik, hogy azután kaleidoszkópszerűen motívumok sokasága bukkanjon fel, melyeket mégis egybefog a nyugalom és mozgalmasság váltakozásának végigvonuló motívuma: az első strófákban az egyszerű vidéki környezet és a városi mozgalmasság jelenik meg, majd a forró nyári nap s a hűvöst kereső pásztor és nyáj ellentéte, a politikai események miatt aggódó Maecenas és a vidéki nyugalom szembeállítása, Fortuna változó sorsot hozó működése, a költő mindettől való függetlensége, a monumentális természeti kép s saját kis sajkájának szembeállítása, s végső kicsengésként a Dioszkurok védelmébe vetett bizalom. Mind­ez érett bölcsesség tanítását közvetíti Maecenas felé: az elmélkedő nyugalom dicséretét, a belső szabadság fontosságát, melynek birto­kában az ember függetleníteni tudja magát Fortuna változékonyságától.

Maecenas és Horatius viszonyában mindazt megtaláljuk, ami az antik barátság-felfogás szerint a barátság lényege: különböző szinteken az egymás segítését, a teljes beleérzést, a szümpatheiát, a jobbra való törekvést és az arra való irányítást, a kellemességet, a teljes kölcsönösséget és a hasznosságot is.

Záradékképpen térjünk vissza a csak a költői világban létezett barátsághoz, Nisus és Euryalus történetéhez Vergilius Aeneisének 9. énekében. Az együttes tervezés és együttes kivitelezés - a rutulusok táborának megtámadása - a felsorolt mitológiai példák közül talán leginkább Thészeusz és Peirithoosz kettősére emlékeztet, de az indítékok részben különböznek: Vergilius alakjainál a hősi cselekedetre való vágy a meghatározó, egyszersmind a feltétel nélküli egymást segítés az önfeláldozásig menően. Euryalus az éjszakai eleinte sikeres akció során túlságosan óvatlanná válik, s az éj sötétjében az ismeretlen terepen már nem tud elmenekülni a közben érkező s őt körülfogó ellenség elől. Nisus, noha meg tudna menekülni, visszafordul, s barátját először annak támadói ellen fordulva védi, majd el akarván terelni a figyelmet Euryalusról, magát kínálja fel, végül mindketten a túlerő áldozataivá lesznek. Vergilius szinte lírai gyengédséggel ábrázolja kettejük végzetét, s alakjukkal megteremti a hősies önfeláldozás egyik legszebb példáját, mely - ahogyan a költő maga is írja - valóban hosszú századokon át hat tovább.

Boldog pár, te! Ha versemnek van némi hatalma,

Nem lesz nap, melyen emléktek később halványul,

Aeneas faja míg Capitoliumunk örök ormán

Székel, míg atyját Rómának uralja világunk.

            (9, 446–449; Lakatos István fordítása)