Anyák napja, Idősek napja, A költészet napja… Az év több napját különböző személyeknek vagy az élet egyes területeinek szentelik, a figyelem középpontjába állítva őket. A Halottak napja azonban kiválik közülük, hiszen külön felhívás nélkül is valamilyen formában mindenkit megérint. A hívő keresztény az Úr irgalmába ajánlja kedves halottait, de a nem hívők is kimennek a temetőbe szeretteik sírjához. Ez a nap emlékezetünkbe idézi halottainkat, de elénk állít­ja saját halálunkat is. Van, akiben ez a nap a gyász sajgó sebét tépi fel, van, aki talán saját közelgő halálától retteg.

A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet — kivétel nélkül mindnyájunké — előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. Életünk legbiztosabb, ugyanakkor legrejtélyesebb valósága ez. Nem csupán olyan esemény, amely majd valamikor, életünk útjának végén bekövetkezik, addig nem is gondolunk rá. Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett — jó és rossz, öröm és fájdalom — különleges, egyszeri értéke és jelentősége van. Egész életünk valamiképpen összegződik, éppen akkor, amikor eljutunk arra a pontra, ahol mindezt elveszítjük. Ez a tudat egyfelől viszonylagossá teszi életünk történéseit, másfelől viszont különleges fontosságot ad mindennek.

A végső kérdés éppen itt vetődik fel: vajon végső és teljes megsemmisülés-e az életnek és mindenünknek elvesztése, vagy van valami folytatása az ideátnak? A semmi szakadékába zuhan-e a halott, vagy ez a pusztulás a kezdete-e valami másnak? Akármennyit kutatják a halálközeli élményeket, magáról a bekövetkezett halálról semmilyen híradásunk sincsen.

Egyedül a feltámadás hitéből fakadó remény fénysugara világít át a halál sötétjén. Félelmes iszonyata így is megmarad, sőt felerősíti az a tudat, hogy az immár befejeződött és elpusztuló élet zárszámadás elé kerül. Könnyelműség volna azt gondolni, hogy életünk végén gyorsan „lovat váltunk”, és létünk halhatatlan magja észrevétlenül átröppen egy másik életbe. A remény a végtelen Irgalomba és Szeretetbe vetett bizalmat önti belénk: arra az irgalmas Szeretetre bízzuk magunkat, aki születésünktől magához hívott bennünket. Reméljük, hogy halálunkban irgalmasan fogadja jó és rossz tettek közt bukdácsoló életünket, amelynek nem néhány évtizedet szánt, hanem a szeretet öröklétét.