Sárga por

Szekérderéknyi kincsről álmodott már napok óta. Éji látomásaiban drágakövekkel kivert indián amuletteket markolt, arannyal teli ládák alatt roskadozott társaival. S már nappal sem kerülték el a csábítás képei: a lovon is el-elbóbiskolt, s olyankor ősi városokat látott világvégi kanyonok mélyén, elpusztult kultúrák rőfben és unciában mérhető nyomait.

Három hónapja voltak úton. Akkor hagyták el az utolsó települést, amelynek seriffje és temploma volt; akkor tették fel életüket a bizonytalanra. Négy szakállas férfi és egy vakmerő suhanc.

A fiú még Cold West határában csapódott hozzájuk, s nem volt szívük elhajtani. Hová is mehetett volna? Nem árvák megsegélyezésére álltak ugyan össze egy borgőzös hajnalon, de a lelketlenség sem szerepelt céljaik között. Más tervek kovácsolták össze a két marhapásztort, a megkeseredett lelkészt és a csődbe ment boltost. Nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, s már legendává nemesült a szóbeszéd, amely rabul ejtette őket. Hogy a nagy hegyek mögött vadon húzódik, a vadon mögötti prérinél is messzebb pedig kincs várja a bátrakat. S hogy végtelen a vadon is, a préri is – de ez a kisebb akadály. A nagyobb, amelyről élő ember még nem hozott híreket, a szellemek földje.

Az öt kalandor sem az indiánoktól félt. Azok legföljebb csak a skalpjukat és az életüket vehetik. De a mesés javak őrzői, a holtak a lelküket rabolják meg, ha nem vigyáznak.

Szellemekben egyikük sem hitt. Holtat még egyikük sem látott. De kerülték az erről való beszédet, biztos, ami biztos.

Három hónapja voltak úton. A szekérderéknyi kincs egyre fénye­sebben világított. A lelkész álmaiban és a délibábos látóhatáron egyaránt.

A hegyeknek, a vadonnak, a prérinek vége szakadt, de jöttek új hegyek, ismeretlen erdők és puszták. Úgy mentek tovább, mint akik sors elől szöknek. Némán és névtelenül szelték át a világot.

Honnan tudhatták volna, hogy immár róluk keringenek történetek a településeken, ahol seriff is van, templom is van, csak bizonyosság nincs és talán nem is lesz soha? Ki rajzolhatott volna térképet nekik a szellemek földjéről, amelyen már jó ideje jártak? S kitől kaphattak volna irgalmas tájékoztatást arról, hogy lovas alakjuk nem vet árnyékot, a szél pedig átfúj elgyötört testükön? A törzsek bölcsei se látják meg mindig a pillanatot, amikor szellem válik az emberből.

Eltökélten lovagoltak, pihenés és gondolat nélkül.

A lovak patája sárga port vert fel.

Gyanúsan csillámlott a por a napban, de délben aranynak látszik minden.

A szelídek

Takarót borítani alvó kutyára? Nem a mozdulat különleges: a gyöngédség utánozhatatlan. A tapintatba szervesülő szeretet, amely eléri, hogy az állat föl ne riadjon, álma messzire ne iramodjék.

Aztán a nesztelen visszahelyezkedés a karosszékbe, az eszköztelen türelem állapotába.

A lámpa finom fénykörében szokott társ a könyv, a kutya, a békesség. Megszokhatatlan mégis az egész. Talán mert minden, ami egész, megszokhatatlan?

A könyv végére érni, mielőtt megvirradna: mindennapos terv, egyszerű és nagyratörő.

A lapok fogyatkozván veszít hatalmából az éjszaka is; már sejthető, kit kivel boronál össze a regényírói irgalom, de még tudhatatlan, mit hoz a hajnal.

Táguló világban fölragyogó viszonyok. A szűkös szobát derű és gondolatok lakják be ilyenkor.

Az alvó megrezzen; orra metafizikus terekbe szimatol. Bundáján elmaradhatatlan tartozék a kéz melege. A regény mit is érdekelné? Abban nincs szó kutyákról, kezekről, takaróról. A szelídek népét mutatják be a fejezetek. Fokról fokra, esztendőről esztendőre.

A simogatás kijár a könyvlapoknak is. Óva siklanak az ujjak a sorokon; nincs sok hátra, s bevégzi sorsát mindahány szelíd, elrendelt történetük beteljesül. Egy pohár víz, és vége. A takaró eligazgatása újból, és nincs tovább. Megtörölgetni a szemüveget, fölnézni az órára, behajtani a könyvet.

Mindjárt hajnal.

Mindjárt.

Mindjárt.

Hajnal.

Hunyorog a kutya a beszüremkedő fényben. Dolga nem is lehet­ne jobb, talán ő is érzi.

Az álmatlanság az olvasó osztályrésze.

Ártatlanok jutalma az álom.

Egymásra néznek.

Reménytelen nap jön, mondja az egyik szempár.

Az is jó nekünk, válaszol a másik.

 A francia lány

Vér folyt az orrából, karmazsin üzenet. Csakhamar kisebb csődület támadt körülötte. A fejét valaki az ölébe vette, más a kezét fogta kezébe, a harmadik az égre tekingetett aggodalmasan.

Eszméletre térvén először a napsugarakkal kötött ismeretséget. Hunyorgott és könnyezett. Ez a fény bátorította Ferenc követőit. És ez volt kegyes a klarisszákhoz. Itt hullott térdre Simone Weil, és itt nem járt soha Pascal. Efféle gondolatokkal biztatta volna magát, ha nem rémíti el a tömeg. S aztán ha nem tölti ki az öröm, hogy nem is tömeg az: egyetlent mintázó arcok, óva kinyúló kezek között fekszik.

,,Nem fény: fényesség közeleg,,, mosolygott arra, akit elsőként megpillantott. Franciául beszélt, alig valaki értette. ,,Hogy fivérünk legyen a Nap, és nővérünk a Hold; hogy testvéreink legyenek az elemek és az élők: ezért vagyunk itt mindannyian,,, folytatta halálos szelídséggel. Halkan, de határozottan ejtett minden szót. Megkönnyebbült moraj nyugtázta, hogy egyáltalán szólni tud.

Assisi utcáit már hetek előtt bolondos és tiszta színekbe öltöztette a tavasz. Elhagyott királyságba tért vissza, s levetkezte álruháját a visszatérő. Talán az ünnep súlya alatt roskadt össze a francia lány. Talán eleve kórral viaskodva érkezett Perugiába. Talán nem is lényeges mindez. Felszabadultan találgattak, akik segítségére siettek, s akik most megnyugodva intettek búcsút neki.

A lány felállt, megingott, kiegyenesedett, körbenézett. Gyöngesége immár nem betegségről tanúskodott: lényéhez tartozó pompa lett. A téren, a kút középkori vizében megmosta arcát. Fölfrissülve indult tovább. ,,Istenben az a csodálatos, hogy nem én. A nem-én: ez Isten,,, dúdolta maga elé, s közben tarisznyájából gyümölccsel kínált két meglepett kölyköt.

Egy emelkedő tetején megállt pihenni. Az assisiek zegzugokat ismerő biztonságával húzódott árnyékba, ült le egy lépcsőre, nézte a lába alatt elterülő várost. ,,Hűség: ez a legkevesebb, ez a legtöbb,,, mondta. De ebben már maga sem volt biztos. Hogy ő suttogta, vagy neki súgták. ,,Hűség ahhoz, akiről csak annyi tudható: nem hajbókoló szolgákat, hanem hajlíthatatlan szíveket akar; mert a hűtlenség csak annyiban bűn, amennyiben lehetőség a kegyelemre,,, tette hozzá a hang.

Francia szavak voltak, de angyali akcentustól bájosak.