Nem győz az ember az emlékezet sajátos természetén merengeni. Elsősorban azon, hogy memóriánk ’közlekedő-edényeiben’ életünk bizonyos dolgai, eseményei milyen szeszélyesen szaladnak fel s alá. Jó példa erre az, hogy’ emlékeszünk vissza életutunknak arra a fontos szakaszára, amelynek végén – ifjúi büszkeséggel, ünneplőbe öltözve – átvettük a pecsétes okmányt, mely tanúsította: ,,leérettségizünk,,. Sokaknak ismerős, hogy az évfordulós osztálytalálkozók, a korosodó, egyre fogyatkozó emberek összejövetelein miként ismétlődnek az egykori diákélet adomákká kerekedő történetei. Az évek hosszú során mind laposabbá csiszolódva. Az a hajdani, ötven évvel korábbi ,,élet-egész,,, amelyet igen vegyes vonások rajzoltak ki, az emlékező agy színpadán szépnek tetsző jelmezekben jelentkezik. Mintha csupa jóság, barátságosság jegyében teltek volna el ama régvolt évek, amelyekhez hozzátaroznak a visszaképzelt diák-kollektivitás (tán úgy sohasem volt) harmonikus, derűs képei – kései vigasztalásként. Ritka az olyan ember – sőt, talán rigídnek, szívtelennek is ítélhetnénk, ha valaki ilyen természetű – aki mentes volna a múlt megszépítésének eme esendőségtől.

Amikor az 1950-es évek győri bencés gimnáziumáról memoár-prózát írok, arányosan és méltányosan igyekszem a fő vonalakat megrajzolni, egyfajta emlékező jellegű ,,személyes szociográfia,, jegyében.

 Amikor 1953 őszén, némileg megkésve – családom ugyanis a kitelepítésből meglehetősen lassan vergődött át egy dunántúli faluba – diák lettem a győri Czuczor Gergely Gimnáziumban, a Szent Benedek Rendnek ez az iskolája (is) már túl volt egy megpróbáltató válságon. Mint tudott, 1949-ben valamennyi egyházi iskolát államosították, és egy éven át civilek váltották fel a szerzetes-tanárokat. Így történt ez Győrben is. Amikor oda kerültem, élénken élt még ennek az időszaknak az emléke – akadtak nagyobb diákok, akik még megélték ezt a korszakot. Miután a rend – három másik, szerzetesek működtette iskola-párossal együtt – a pannonhalmi főapátsághoz kapcsolódó, egykor ,,olaszként,, is emlegetett gimnáziuma mellett a győrit is visszakapta, már visszaállt az intézmény tradicionális működése. A nagy iparváros centrumában lévő tanintézmény azonban sok tekintetben más összképet mutatott, mint az, amelyet sokszor emlegetnek, és ami Szent Márton-hegy magasában működött, és méltán számított pedagógiai, szellemi tekintetben jóval elitebbnek. (Igaz, az évente a két fiúgimnázium között lefolytatott kosárlabda-meccseken időnként a győri srácok győztek...)

A Rákosiról elnevezett időszakban (bár az én győri időszakom kezdete Nagy Imre első miniszterelnökségének periódusára esett) Győr, a háborús pusztítások maradványai és az erőltetett iparfejlesztés miatt, eléggé lepusztult város volt. Igaz, akkoriban építették fel a hatalmas, szocreál vasúti főpályaudvart, és a városon átvezető főúton az ugyancsak ilyen stílusú lakóházakat. Az óvárosban, amelynek egyik központját a barokk épületekkel határolt Széchényi-tér alkotta, omladoztak a házak vakolatai; ez a jeles város – mérsékelten szólva – nem a legjobb korszakát élte. A Káptalan-dom­bon emelkedő püspök-vár, székesegyház, papi szeminárium volt persze a ,,klerikális központ,,, de a Széchényi-téri rendház-templom-iskola komplexum is ilyennek számított.

A lángoló barokk szellemét sugárzó templomot és a sokkal kevésbé mutatós rendházat még a jezsuiták építették a 18. században (ők jogi akadémiát működtettek benne), a bencések – ha jól tudom – II. József uralkodása idején kerültek a birtokába. Tanított ebben az intézményben Jedlik Ányos és az iskola névadója, Czuczor Gergely is. A templom baloldalán emelkedett a kétemeletes gimnázium, amelyet a háború előtt egy nagy díszteremmel (és az alatta elhelyezkedő tornateremmel) bővítettek, mintegy átjáró kapcsolatot teremtve a rendház, az ott lévő internátus és a tanintézmény között. A szerzetesi rendház kvadratúrája, melynek falait vadszőlő futotta be, a legcsendesebb helyek egyike volt; a kétszintes épületben az első és második emeletén laktak az atyák; szobáik bejárati folyosóinak elején felirattal: ,,Clausura,, – gondolom, máig így van ez. Az épület második szintjén működött az internátus, amelyben több mint félszáz fiú lakott; a barokk, gyümölcsdíszítésű gipsz-stukkókkal keretezett seccókkal dekorált lépcsőház ide vezetett fel.

Ez a Széchényi-tér egyik egész oldalát elfoglaló intézményi együttes úgy élte azokban a kemény politikai években a maga csendes életét, mint egy védelemre, kitartásra berendezkedett ,,erődítmény,,. Talán csak a vasárnapi szentmisék idején támadt a templomban mozgalmasság – a több manuálos orgona hangja kihallatszott a térre, melynek közepén egy Mária szobor áll (fémből készült részeit rendszeresen lelopták az alkalmi tolvajok).

 A gimnáziumot Hollenda Barnabás igazgatta, ő volt egyúttal a házfőnök is. A galambősz direktor – jeles matematikus – mosolygós, nyugodt természetű egyéniség benyomását keltette; csendes szóval tartotta fenn a rend régi jelmondatának – Ora et labora – szellemiségét. (Az én időmben, 1951 és 1957 között Sárközi Pál volt a pannonhalmi főapát.) A szerzetes tárok utánpótlásának kinevelése akkoriban erős korlátok közé került; pár novíciust vehettek csak fel évente, akik előbb – a felszentelésig – Pannonhalmán nevelődtek, majd felszentelésük után kerültek Budapestre, ahol a piarista rendház vendégszeretetét élvezték mindaddig, míg különböző szakokon tanári diplomát szereztek. A győri iskola tantestületét többségükben idős vagy java korabeli tanárok alkották; többségükben komoly pedagógus egyéniségek, akik pályájukat még a két világháború között kezdték. Jób tanár úr például, aki egy időben a Habsburg-család házi nevelője is volt, több középiskolai tankönyvet publikált. (A tantestületben egyetlen civil volt, a koros, de remek fizikai kondíciójú tornatanár, aki humorral elegy zordsággal tartott a rakoncátlan fiúk között rendet. Sokszor láttuk, amint az öregúr a guruló üléses ,,skiffjével,, a Rábát vagy a várost átszelő Duna-ágat szeli.)

Mielőtt azonban a tanárokról, az atyákról, az oktatásról, nevelésről szólnék, hadd próbáljam felvázolni a diákság – mai szóval élve, a ,,beiskolázottak,, – társadalmi hovatartozásának néhány szerkezeti vonását. Az kétségtelen, hogy a kommunizmusnak (szocializmusnak) ebben az első érájában azok a szülők, akik arról döntöttek, hogy gyermeküket egyházi iskolába íratják, komoly döntést hoztak, hisz nemcsak a minőségi nevelés előnyeivel, de ennek várható negatív következményeivel is számolniuk kellett. A diákság zöme vidéki, falusi családok gyermeke volt, többnyire olyan parasztgazdák családjából, akik vallásosak maradtak, és makacsul ellenálltak a politikai pressziónak (pl. téeszesítésnek). Dunántúl távoli tájairól – Baranyából, Somogyból – való iskolatársaim is akadtak, de a faluról származó fiúk többsége Győr megye – tehát a régió – községeiből származott. Ezeknek a srácoknak a fele bentlakó, azaz internista volt; a többiek vonattal utaztak naponta a városba – ők voltak a ,,bejárók,,. Jó pár helybeli, azaz győri illetékességű diák is akadt; vagy a helybeli (vezető) értelmiségi, vagy pol­gári családokból. Voltunk páran, akik a kitelepítésből jöttünk, az ,,osztályidegenség,, miatt máshová fel nem vettek. Ám ebből a szociológiai ’vegyességből’ sok változatosság is adódott; nem volt szegregáció, igaz, hogy a vidéki srácok – családi és táji hagyományaik miatt is – némiképpen elkülönültek az elit győri családok ivadékaitól. A társadalmi megosztottság azonban in­kább csak lappangó természetű volt; mindegyik csoportból akadtak kiváló teljesítményeket produkáló tanulók – az én osztályom ,,esze,, például egy, a várostól nem messze fekvő falu egyik sokgyerekes szegényparaszti családjának sarja volt (disszidálása után Leuvenben, a Katolikus Egyetem tanszékvezető kémia-professzora lett).

 A tanári arcképek sorát – némileg a tanári karról korábban mondottaktól eltérően – Pálfi Aurél, első osztályfőnököm, valamint későbbi barátom, Csizmadia Gerő portré-vázlatával szükséges kezdenem. Amikor 1953 őszén bencés diák lettem, ők a fiatalabb tanárok ritka sorába tartoztak; az előbbi első osztályfőnököm is volt.

Mindkettőt 1954 elején tartóztatták le, és politikai perekben később több éves börtönre ítélték. Vádat – mint ezt jóval később megtudtuk – mindkettejük ellen illegális cserkészeti szervezkedés miatt emeltek; aminek az alapja valójában nem volt más, mint hogy a háború után, fiatal tanáremberekként megismert, időközben felnőtté érett tanítványaikkal tartották a kapcsolatot; közös kirándulásokat, evezős túrákat, táborozásokon szerveztek. Gerő atyát, akinek földrajz és történelem szakos tanári képesítése volt, de aki éppen hittant tanított nekünk, 1954 januárjában vitték el az ávósok. Mire a diákok a téli szünetről visszajöttek, mindkét tanár szobáját hivatalosan lepecsételve, zárva találták. Ezek a megrendítő események is jelezték: a Szent Benedek rend gimnáziuma – bármennyire csendesen és kompromisszumra készen folytatja is a tevékenységét – egy ellenséges, diktatórikus közegben működik.

Csizmadia, akit 1944-ben szenteltek fel, és aki a háború után a rend pesti Baross utcai gimnáziumában tanított, szinte mindenkit lebilincselt az egyéniségével. Kreolos arcbőrével, megnyerően dinamikus gesztusaival – még azok szemében is, akik nem igen kedvelték némileg provokatív tanári magatartását – nem tűnt ’akárkinek’. Ebből a pápai, sokgyerekes iparos családból származó jeles férfiből (fiú-öccseiből is kiváló értelmiségiek lettek) sugárzott egy sajátos, markáns szellem. Már az is jelezte ezt, ahogy erős léptekkel bejött az osztályba, és a katedrára állva lendületesen hátra vetette a bencés rend öltözetéhez tarozó skapuláréját... Műveltsége, különösen irodalmi és filozófiai olvasottsága széles ívű volt. Közel tíz éves ítéletet mértek rá; négy esztendőt töltött le ebből, de ez alatt megtanult angolul és igen érdekes, színes politikai foglyokkal, cellatársakkal ismerkedett meg. Csizmadia Gerő 1956 őszén amnesztiával szabadult – és miután ,,utóda,,, Galambos Iréneusz a megyei forradalmi bizottságban vállalt szerepet, és disszidálni kényszerült – visszakerült gimnáziumunkba.

A következő évtizedekben a templom élére került; remek, tömörre fogalmazott prédikációi igen népszerűek voltak a győri hívők körében. Mint templomigazgató a templom bejárati terében prózai, filozófiai, költészeti olvasmányaiból vett idézeteket függesztett ki – igen szép kalligráfiával kartonlapokra leírva; egy elmélyülten olvasó, a spirituális meditációra fogékony ember szellemi hálójába került értékes szöveg-részleteket.

 Az idősödő tanárok körében persze nem mindenki volt eredeti egyéniség és jó pedagógus. Emberi gyengéiket, esendő vonásaikat a kamaszok egyhamar kipécézték. Ők csak azt tanították, amit az akkoriban hivatalos tankönyvek tartalmaztak, és igen ritkán engedtek meg maguknak egy-egy kritikai észrevételt. Pedig akadtak ideológiailag ,,érzékeny,, tárgyak (irodalom, biológia). Érdekes módon inkább a természettudományi tárgyak oktatói között voltak mar­káns tanáregyéniségek; a jól felszerelt fizikai és kémiai szaktantermekben jó színvonalú oktatás folyt. Magában a gimnáziumban egyébként rend volt, de ez nem volt kellemetlenül szoros.

A pedellus a téli hónapokban hatalmas vaskályhákkal fűtötte be az osztálytermeket, amelyekben – évente két-két párhuzamos évfolyamban – körülbelül két és félszáz gyerek tanult.

Kétségtelen, hogy a legnagyobb szabású (és hatású) valakinek orosztanárunkat, Nádasi Alfonzot tekintettük. Ő Kodály-tanítványként a Zeneakadémián végzett, és a ,,Tanár Úr,, ösztökélésére már a 30-as években kezdett oroszt tanulni, hogy aztán tábori lelkészként fogságba esve lehetősége legyen, hogy nyelvtudását szovjet földön tökéletesítse. Ez a nagy műveltségű, több nyelven beszélő, szálfa termetű bencés atya kíméletlen szigorral tanította – ahogy ő mondta – ,,Tolsztoj nyelvét,,. A legkisebb hangsúly-hibáért egyeseket osztogatott; óráin a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Mire negyedikesek lettünk, szinte társalogni tudtunk oroszul – persze amolyan alapszinten. Alfonz minden hét végén Budapestre utazott Kodályhoz, akinek bizalmas barátja és (talán) lelki atyja lett. – Latint csak heti két órában tanult a ,,humán,, osztályok diáksága; Simon Árkád tanár úr szinte az ellentéte volt az előbbinek – kedves humorral, viccekkel színesítette óráit. Bifláztuk ugyan a klasszikus nyelv szószedeteit meg a nyelvi szabályokat, de – úgy emlékszem – az írásbeli érettségin csak üggyel-bajjal sikerült a megadott Petronius-költeményt magyarra átültetni.

Osztályfőnökünk és matematika tanárunk Molnár Marcián derűs, kedves egyéniségként él az emlékezetemben. (Egy vasúti balesetben egyik lábát elvesztette; műlábbal és bottal járt.) Szigora maximumának az számított, hogy – ha nagyon rakoncátlankodtak a növendékek – szimbolikus fenyegetésként felemelte és meglengette a járóbotját... A természettudományok oktatásában új színt hozott Jáki Zénó, aki az ötvenes évek derekán került Győrbe. Nem csak jól tanított, de lelkesedéssel átfűtve magyarázta a fizika törvényeit. A bentlakók örömmel gyűltek köréje, amikor néha a rendház kvadratúrájában felállított egy csillagászati távcsövet, és az ég csodás jelenségeiről tartott szabadelőadást. Testvéröccse, Jáki Teodóz, aki manapság a csángó földi ének-hagyomány nagy tudója, lett idővel a legfiatalabb tanerő; muzsikusként nem csak énekórákat tartott, de az énekkart is ő vezette – jellemét egyfajta báj és szellemesség színezte át. (Egykori tanáraim közül már csak ő van az élők sorában.)

 A bentlakók, az internisták életének külön sajátosságai voltak. Több mint félszáz gyerek lakott a rendházban működő intézményben, amelyet Pálos Ferenc rektorként, Kemény Dózsa pedig prefektusként vezetett. Az előbbi ritkán lépett színre; cigarettáinak füstfelhőjébe burkolózva, kedélyét néha italokkal is hangolva, inkább szobájába húzódva élt. Ha azonban valamilyen krízis ütötte fel a fejét, Ferenc atya szemüvegének villogása, tömör szavai szigorról is tanúskodtak. Közvetlen napi kapcsolatban az alacsony termetű, de igen izmos, jó felépítésű prefektussal álltunk. Dózsa ébresztett reggel hatkor, reggeli tornát vezényelt a (télen igencsak hűvös) folyosón, majd átvezette a diákcsapatot az étkezőbe. Velünk együtt fogyasztotta a reggelit, az ebédet, a vacsorát. A tanítás után jelentkezni kellett nála, ő ugyanis – mintegy az iskolaival párhuzamosan – egy ,,osztálykönyvet,, is vezetett, melybe az aznap kapott érdemjegyeket írta be... Évente egyszer, Benedek-nap táján három napos lelkigyakorlatot tartottak, ilyenkor egy kívülről jött atya foglalkozott velünk. Ezeken a napokon szigorú ,,csendrendeletet,,, szilenciumot vezettek be, hogy a hallottakon elmélkedjünk... Egyébként csak a vasárnapi diákmise volt kötelező; igaz, tanáraink reggeli miséin, amelyeket a csendes mellékoltároknál celebráltak, rendszeresen ministráltunk.

Négy-, nyolcágyas hálószobákban aludtak a fiúk, de délutánjaik nagy részét az internátus végén nyíló tanulószobában töltötték. A napirend szerint az ebéd utáni kimenőt követően négykor kezdődött a ,,szilencium,,, amikor mindenki a következő napi leckéit tanulta, készítette. Kemény Dózsa gyakorta sétált fel-alá a teremben, miközben breviáriumát olvasta. Az esték aztán jóval lazábbak voltak, és bár nyolcig beiktattak még némi tanulóidőt, akadtak szabad félórák, amikor a folyósón felállított pingpongasztalon pattogott a fehér labda.

Bár voltak alapszabályok, kötöttségek, az internátus számomra nem jelentett rossz, kellemetlen életmódot. Általában az egykorúak, osztály- és szobatársak tartottak össze, a barátságok is így szövődtek. Egy kamasz fiúkból álló közösségnek is megvan a maga ’akol-melege’. Nekem a városban történő, szabad idei lófrálások, séták mellett akadt más elfoglaltságom is; idővel ,,tanítványokat,, szereztem – matekból, oroszból korrepetáltam néhány fafejű gyereket. Azokban az ínséges időkben jól jött az így szerzett zsebpénz.

 1956 őszén lettünk negyedikesek. Emlékszem, hogy – valami különleges változás jegyeivel – pezsgőbb, lappangóan nyugtalan lett a város légköre. Akadtak osztálytársaim, akikkel – ellentétben a korábbi időkkel – politizálni kezdtünk, a külföldi rádiókból halott híreket vitattuk. Rajk László temetése figyelmet ébresztett; az erről tudósító Szabad Népet egykettőre elkapkodták. Ha valaki hozzájutott az Irodalmi Újság valamelyik számához, az kézről kézre járt. Egyszer Háy Gyula – a ,,Kucsera elvtársról,, szóló cikkek szerzője – is lejött nyílt politikai fórumot tartani; a terem, ahol ez zajlott, zsúfolásig megtelt.

A forradalom szele két nap késéssel érte el a várost. 25-én délelőtt épp valamilyen tanóránk folyt, amikor a Vagongyár menetbe fejlődött munkásainak, alkalmazottjainak jelszavait, énekét hallottuk meg az utcáról. Tanárunk megpróbált visszatartani bennünket, de ez nem járt sikerrel – spontán lázadással otthagytuk padjainkat, és csatlakoztunk a tömeghez, amely a Városháza előtti térre vonult. (Az ,,atyák,, a következő napok során is igen visszafogottan viselkedtek, egyedül a már említett Galambos Iréneusz vállalt szerepet a győri Nemzeti Forradalmi Tanácsban.) Szigeti Attila, aki a forradalom helyi vezetője lett, bölcsen, voltaképpen mérséklően szólt a lenti téren tolongó emberekhez.

A Tanács mellett létrejött egy Ifjúsági Bizottság is, amelynek – fiatal munkások, ipari tanulók mellett – én is tagja lettem, mint a középiskolások egyik képviselője. Éjt nappallá téve ügyködtünk a rendelkezésünkre bocsátott irodában: röplapokat fogalmaztunk, részt vettünk a pesti forradalmároknak szánt falusi élelmiszerszállítmányok megszervezésében, igyekeztünk híreket kapni, összeköttetést teremteni a soproni egyetemi hallgatókkal, meg a székesfehérvári fiatalokkal. A bencés rendház folyosóit már ezekben a napokban is ellepték a fővárosból a határ felé igyekvő emberek; átmenetileg itt szállásolták el magukat. Jómagam nagy ritkán bukkantam fel az internátusban, hogy pár órát aludjak, és tiszta ruhát vegyek. Ez a néhány nagyszerű nap – a maga gomolygó, kronológiátlan emlék-kavargásával – életem legnagyobb élményei közé tartozik; a haza akkoriban valóban együtt lélegzett – és rajongó hazafiak lettünk.

Aztán eljött november negyedikének reggele. Az addigi napfényes ősz épp aznap ért véget. Köd ülte meg a várost, melynek utcáin lánctalpas tankok csikorogtak, harckocsik gördültek a szürkületben.

A tanítás a gimnáziumban hosszú hetekre szünetelt. Osztálytársaim több mint fele Nyugatra ment. Valamikor decemberben kezdtük folytatni a tanulást a negyedik osztályban. A rendházban a pufajkások (munkásőrök) razziáztak időnként – fegyvereket, rejtőző ,,ellenforradalmárok,, kerestek. Ilyenkor, celláról cellára járva, átkutatták a bencés tanárok szobáit is – persze eredmény nélkül. Aztán elkezdődött a konszolidáció; mi meg már a közeledő érettségire készültünk.

 Voltak persze fájdalmak, nehezen feledhető sérelmek, kínlódások, amelyek a diákélet keservei közé sorolhatók. Ezek azonban sokkalta személyesebbek, hogysem ebben az objektivitásra törekvő írásban előhozzam őket.

Több mint öt évtized távlatából szemlélve a Czuczor Gergely Gimnáziumban töltött négy esztendőt, úgy érzem: derék atyák neveltek, tán nem igazán nagyszabású, de alapos ismereteket, műveltséget közvetítettek. Emberszabású volt ez az iskola.