A most kitüntetett Rónay László négyévtizedes irodalomtörténet-írói pályáját könyvek jelzik: monográfiák, tanulmánykötetek, és mellettük szerkesztői feladatvállalások: a Vigiliánál és az Új Embernél. Mégis, úgy gondolom, ezen a szép napon nem a nagyobb könyvespolcot megtöltő művekre kell hivatkoznom, hanem arra a szellemiségre, amely e könyvekben alakot ölt: mondhatnám így is: a szellem szolgálatára. Minden irodalomtörténet-írónál kimutatható valamilyen lelki késztetés, szellemi vállalkozás – valójában ez szabja meg, ez minősíti az elvégzett munka erkölcsiségét, ez helyezi valamilyen magasabb rendbe a könyvespolcon sorakozó köteteket. Rónay László esetében ezt a szellemiséget az az egyetemes igény, gondolkodás és szeretet jelöli meg, amelyet a kereszténység és közelebbről a katolicizmus alakít ki és képvisel.

Irodalomtörténet-írói munkássága során, ennek kezdeteitől fogva két mester irányítását követte: az első édesapja volt, a tudós író és esszéista: Rónay György, a második a magyar piarista iskolák legfőbb szellemi tekintélye: Sík Sándor. Mindkettőtől azt tanulta, hogy az irodalom maga olyan érték: lelkiség, útmutatás és vigasztalás, amelyet a Gondviselés adott az emberiségnek, talán avégett, hogy el tudja viselni az evilági lét, a történelem megpróbáltatásait, és jobban megértse magának a Teremtőnek a szándékait. Ez a lelkiség és ez a vigasztalás különösen fontos volt azokban az évtizedekben, amelyekben Rónay László felnőtt, hivatására talált és létrehozta legtöbb művét, hiszen az irodalom akkor egy másik, nemesebb és jobb világot nyitott meg előtte, szemben azzal, amelyben élni kellett.

Rónay László irodalom-felfogása és természetes katolikus lelkisége, éppen Sík Sándor és Rónay György személyes példáját és tanítását követve, mindig nyitott volt, mint irodalomtudós, minden érték és minden árnyalat megértésére és értelmezésére törekedett. Esztétikai krédója Sík Sándorét követte, aki A katolikus irodalom problémájához című, ma is érvényes tanulmányában a következőket állapította meg: ,,A katolikus művész számára (...) voltaképpen nincs külön vallásos művészet. A vallásosság, a katolicizmus egész életét, minden élményét átjárja, tehát ott lesz, egyszer láthatóan, másszor láthatatlanul, kimondva vagy kimondatlanul, de mindig érezhetően és döntően minden alkotásában (...) Akármiről fog szólni, a szó mélyebb értelmében »vallásos« lesz az alkotása, amely éppúgy szól Istenről, mint az adott tárgyról, még ha egy szava sem vonatkozik is rá: atmoszférájában, perspektívájában, hanghordozásában, színeiben, dallamában, ritmusában lesz benne az örökkévalóság.,,

Igen, Rónay László ennek az örökkévalóságnak a hatékony jelenlétét és üzenetét mutatta meg Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Sík Sándor, Mécs László, Tersánszky Józsi Jenő és mások műveiben. Mindig a maradandó értékeket kereste, mindig abban a meggyőződésben, hogy a nem egyszer történelmi kényszerpályákra terelt művészi sorsok mélyén és középpontjában ott rejlik a Teremtő és a megváltás utáni vágy. Mint irodalomtudós arra törekedett, hogy az írói sorsok és a műalkotások vizsgálata során a megértésnek ezt a keresztény dimenzióját nyissa meg az olvasó előtt. A Stephanus-díj, megállapíthatom, méltó kezekbe jut, és számomra, mint egykori piarista iskolatárs, majd mint sok évtizeden keresztül jóbarát számára külön öröm, hogy ezt most kijelenthetem.