Mindaz, amit előző két naplójegyzetemben írtam, gondolataim lenyomata. Talán mondhatom, hogy ihletett (azt nem merem kimondani, hogy sugalmazott, lehet, hogy kissé extatikus állapotban írott) gondolataimé - semmiképpen nem annak tükrözése, amit hitnek szoktak nevezni.
  Azt írtam, hogy világéletemben istenkereső voltam. Nem egészen: Isten létezése, pontosabban az isteni létezés bizonyossága mindig bennem élt: ennek azonban semmiféle formát nem tudtam adni, ez a forma-nélküliség, ,,Isten láthatatlansága,, sehogyan sem fért össze emberi létem érzékekre alapozott természetével. Talán ennek tudatában féltem mindig Isten antropomorf megfogalmazásától. Lehet, hogy gyerekkorom hittan-tanító bácsija valóban jól megtanította azt a félelmes tényt, hogy Isten örökkévaló, egyetlen-egy, tehát természetéhez semmiképpen nem hasonlítható az emberi lét. Az Örökkévaló nem szólítható sem Atyának, sem Uramnak, semmiféle személyes kérdéssel nem fordulhatunk hozzá, nem perszonális. És a Zsoltárok Istene? A ,,Ments meg az éjszakai rettegéstől,, könyörgése? Az Ótestamentum oly sok helye, mikor Isten személyesen szól, akár Ábrahámhoz, akár Jóbhoz, akár Illéshez?

Ezt sem tudtam elfogadni. Kerestem a szimbolikus forma jelentését, magát a formát, a kimondás módját, annak kimondásáét, amire nem találunk szavakat. Amire nincsenek szavak, hiszen Őt, aki sem az időbeliségen, sem a téren át nem megközelíthető, s ezért a forma semmiféle bilincsét, sem az időbeliséget, sem a tér zártságát nem tartalmazza, nem zárhatjuk nyelvünk struktúrájába.

A hit azonban nemcsak metafizikai adottság, hanem pszichológiai esemény is. Azzal vádoltam - és vádolom ma is - önmagamat, hogy hiányzik belőlem az elfogadás alázata, a bizalom képessége, az a nyitottság, melyet talán szeretetnek is mondhatnánk, az, ami feloldja önmagam kemény burkát, és nyitottá tesz, nem másra, mint magára a nyitottságra. Talán ezt a nyitottságot nevezik kegyelemnek, gondoltam, s ez a kegyelem létezik, de el is taszítható. Eltaszítható? Isten nem adja, csak felkínálja? Ismét az antropomorfia kísértése: a mindenhatóság és a választás szabadságának adománya nem fér össze gondolataimban. Az istentapasztalat passzivitása által lesz aktívvá, mint a nagy misztikusoknál, akik teljes valójukba fogadják Istent, megszűnnek ebben a mindent betöltő teljességben, és ezáltal, a térben elképzelhetetlen módon, töltik be önmagukat Isten jelenlétével, mely egyben önmaguk teljessé fokozása is.

Ahhoz, hogy hívőnek mondhassam magam, nem elég a szavak nélküli, a szavakon felülemelkedő tudás bizonyossága, nem elég a lélek nyitottsága. És nem elég a metafizikai sejtelem intenzitása sem. A hit abszurditását kell megéreznünk, ezt a szinte elviselhetetlenül tragikus tényt: Istent, perszonálisan, csak hiányában, a hitet csak a lélektani hitetlenség szárazságában, Isten metafizikai valóságát csak a hitetlenség metafizikai szenvedésében élhetjük át.

Mert a hit nem tudásunkból, nem lélektani állapotunkból, és nem is metafizikai borzongásunkból, hanem a létélmény intenzitásából fakad, ebből az egyszerre passzív és aktív, egyszerre pozitív és negatív, felemelő és tragikus érzetből. Talán az, amit általában hitnek nevezünk, nem más, mint amit egy chaszid mester mondott tanítványának: Hinni annyit tesz, mint: vajha hinnék.

Nem kívánhatunk többet, mint azt, hogy a vajha hinnék vágya töltse be életünket és halálunkat.