| Lábady Tamás | Családbarát jogalkotás
Született 1944-ben. Alkotmánybíró. Az Alkotmánybíróság
helyettes elnöke. Kandidátus. Magánjogot tanít a JPTE
és a PPKE jogi karán. Nős, feleségével a Házas
Hétvége Katolikus Lelkiség pécsi régiójának
a felelőse.
|
|
A jogi környezet olyan, mint maga a világ, amelyet szabályoz: keresztényellenes, közösségellenes, családellenes. De legalábbis individualista és a hatalmon lévők javára egoista. Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaság ugyan védi a házasság és a család intézményét (15. § ), és különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, továbbá védelmezi az ifjúság érdekeit (16. §), ezek az alkotmányi rendelkezések azonban állami kötelezettségeket, és nem alanyi jogokat fogalmaznak meg, és még csak nem is az Alkotmány ún. alapjogi fejezetében vannak. Bár az alaptörvény az alapjogi fejezetben is tartalmaz a családdal kapcsolatos rendelkezéseket, de ezek között az állami feladatokat többnyire külön utasítások szabályozzák. Alapjogként az Alkotmány csak a szülők jogát fogalmazza meg arra, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák, továbbá a gyermek jogát a családra, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges (67. §). Viszont az megint állami kötelezettségként fogalmazódik meg, hogy az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani (66. §). Amikor az Alkotmány nem jogot konstituál, hanem állami kötelezettséget mond ki, akkor ezt a kötelezettséget az állam vagy teljesíti, vagy nem. Az Alkotmányban biztosított alapjogok kikényszeríthetők, az állami kötelezettségvállalások azonban általában és közvetlenül nem. Az állam kötelezettségét legfeljebb választások, tehát négyéves ciklusok során lehet közvetetten, a választások eredménye által befolyásolni, többnyire azonban számottevő eredmény nélkül. A magyar Alkotmány viszont a családok jogait közvetlenül kikényszeríthető alanyi jogokként nem, vagy csak korlátozottan ismeri. A család jogai Márpedig a családnak vannak jogai! Igaz, hogy a jog maga, az alanyi jog általában személy jogaiként jelenik meg, tehát egyének jogaiként, de azoknak a jogoknak, amelyek a családdal kapcsolatosak, alapvető közösségi és szociális dimenziójuk van, és ezek a családban, mint sajátos közösségben fejeződnek ki. Jogalkotásunk individualista Az első tétel, amelyet tehát leszögezhetünk, hogy jogalkotásunk már az alaptörvény szintjén is individualista. Teljesen az egyénre, az individuumra szabott. Ez a szabályozás tulajdonképpen összhangban van azzal a neoliberális jogfelfogással, amely a modern jogállam és társadalmi berendezkedés középpontjába kizárólag az egyéni szabadságjogokat állítja. Eszerint a család az egyén választása; bármilyen alkotmányos vagy egyéb jogi preferálása "a családot nem választókkal szemben" diszkriminatív. Mivel a család természeténél és fogalmánál fogva férfi és nő szövetségén alapul, kiemelt jogi védelme megengedhetetlen megkülönböztetést, az azonos nemű személyek együttélési formáival szemben is. Végül a család történetileg és szociológiailag is a "nő kizsákmányolásának" a természetes közege, annak bármiféle jogi szabályozása sérti tehát a férfi és a nő egyenjogúságának alkotmányos elvét. Ezért az államnak nemcsak vallási és a lelkiismereti meggyőződésre tartozó, továbbá gazdaságpolitikai kérdésekben, hanem társadalom-politikai, társadalom-strukturális kérdésekben is semlegesnek (még szélsőségesebb megfogalmazásban: közömbösnek) kell lennie. Nincs társadalom család nélkül Minden további jogi érv előtt álljon itt két másik - nem jogi - alaptétel, amelyek külön bizonyításra nem szorulnak, vagy amelyeket más tudományok és empirikus vizsgálatok már igazoltak. Az egyik szerint: minden eddigi ismeret cáfolhatatlanul tanúsítja, hogy minden emberi társadalomban volt és van a családnak valamilyen formája, vagyis család nélkül az emberi társadalmak nem tudnak fennmaradni. A másik: a történelem rengeteg példát szolgáltatott arra, hogy nem életképesek azok az emberi közösségek, amelyekben az individuális szempontok, így az anyagi jólét, a fogyasztás és az élvezet a család közösségét és minden más, vele kapcsolatos értéket háttérbe szorít. Az ilyen hedonista életszemlélet egyedül a hanyatló, dekadens kultúrákra jellemző. Ez pedig azt jelenti, hogy a családdal mint minden létezett, létező és elképzelhető társadalom alapsejtjével kapcsolatban közömbös állam és jog már nem a társadalom, hanem egyedül a "kevesek" vagy a "senki" joga, amely magát a jogot - mint szabályozó kultúrhatalmat - benső lényegétől fosztja meg. Az egyén jogai Hogy ez az immár negyedik tételként megfogalmazott evidencia milyen abszurd élethelyzetek forrása, arra nézve álljon itt ismét egy példa a magyar Alkotmány és törvényhozás gyakorlatából. Az alaptörvény - noha koncepcióját még nem a neoliberális individualista alapjogi felfogás "termékenyítette meg", hanem ezekben a részletekben az 1949-es, ún. "sztálinista alkotmány" ideologikus megfogalmazásait őrzi [1] - explicit módon nem tartalmazza még a házasságkötés szabadságának alapjogát sem. Történt, hogy a fegyveres erők továbbszolgáló állományába tartozó egyik kiskatonája "szerelmi házasságot kívánt kötni", s azt katonai elöljárója nem engedélyezte. Ekkor derült ki, hogy a magyar jog bizonyos (katonai stb.) hivatásoknál a házasságkötés szabadságát nem összeférhetetlenségi okként korlátozza, hanem kifejezetten parancsnoki engedélyhez köti. Pedig a kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz a nem jogász számára sem. Az egyik esetben valamely hivatás gyakorlásának feltételéről van szó, amelynek vállalását a hivatást választó döntheti el, a másik esetben viszont arról, hogy a hivatást gyakorló természetes és alapvető házasságkötési jogát elöljárója - diszkrecionális alapon - korlátozhatja. Ebben az összefüggésben már a liberális jogfelfogás szerint is a házasságkötés szabadsága "rögtön" alkotmányos alapjoggá nemesedik, de csak azért, mert a beavatkozás szabadságot korlátoz. Némi "jogi bakugrással" erre az álláspontra helyezkedett a magyar Alkotmánybíróság is, és az Alkotmánynak az emberi méltóságot garantáló abszolút szabályából (54. §) vezette le, hogy a házasságkötés szabadsága alkotmányos alapjog, amely alkotmányos és bírói jogvédelemben részesül. [2] Ezt mondják ki egyébként a nemzetközi dokumentumok, amelyek szerint a házasságkötésre alkalmas korban levő férfiak és nők házasságkötési és családalapítási jogát el kell ismerni; hogy házasságot csak a házasulandók szabad és teljes beleegyezése alapján lehet kötni; hogy férfiaknak és nőknek - egyenlőségük alapján - azonos jogaik vannak a házasságkötésre és a házastárs szabadon történő megválasztására stb. Ezek az egyezmények nemcsak a házasságkötés szabadságáról, hanem a családalapítás jogáról is rendelkeznek, és előírják, hogy az egyezményekben részes államoknak a lehető legszélesebb körű jogokat, védelmet és segítséget kell nyújtaniuk a családnak, mert a család a társadalom természetes és alapvető egysége. Ha pedig egy társadalomban a házasságkötésre jogosultnak joga van a családalapításra, akkor kell, hogy jogai legyenek magának a családnak is, amely létrejött. Ha nem így lenne - pusztán egy formális analógiával élve - érvényes alapítványrendelés után az alapítvány önálló jogait sem ismerhetnénk el. Melyek azok a jogok tehát, amelyeket egy korszerű Alkotmányban szabályozási tárgyként kellene szerepeltetni; legalább nagy vonalakban vegyük szemügyre ezeket: [3] A család jogai a) A család mint alapvető és természetes közösség elsőbbséget élvez minden más közösséggel és az állammal szemben is. Ennek az elsőbbségnek a garantálására alkotmányosan kell biztosítani a család intézményének fennmaradását, megszilárdítását és preferálását. A családhoz való alkotmányos jog tehát lényegét tekintve intézményi garanciarendszer, amelynek az Alkotmány alapjogi fejezetébe kell bekerülnie. Ebben a konstrukcióban nem a "kegyes államnak" van joga a családoknak jogokat osztani, és a családokról paternalista módon gondoskodni, hanem a családoknak van alapjoguk arra, hogy családként éljenek és fejlődjenek, és ezeket a jogaikat az állammal és minden más személlyel szemben ki is tudják kényszeríteni. b) A családoknak joguk van ahhoz, hogy az állam részéről megfelelő családpolitikára számíthassanak jogi, gazdasági, és pénzügyi téren, mindennemű diszkrimináció nélkül. A családoknak - különösen az ún. nagycsaládoknak - joguk van szociális téren olyan törvényi szabályokra, amelyek figyelembe veszik szükségleteiket. A család védelmére vonatkozó alkotmányi előírásokat tehát jogként kell az Alkotmányban megfogalmazni, függetlenül attól, hogy itt nem egyének jogairól, hanem ún. kollektív jogokról van szó. Az alkotmányi szabályoknak a család egységét és stabilitásának a megszilárdítását kell célozniuk. A törvényhozó feladatává kell tenni az alaptörvényben a családi illetményrendszer kidolgozását, a családi alapú adórendszer megteremtését, a jövedelmi és vagyoni viszonyokon nyugvó arányos közteherviselés alkotmányi követelményrendszerét ki kell egészíteni "a családi viszonyoknak megfelelő" kritériummal. A családok szociális biztonságát is alanyi jogként kell megfogalmazni, mert nyilvánvaló, hogy a családok támogatása a társadalom hasznára forduló befektetés. Ennek során kimondandó, hogy az állam a családvédelem és a gyermekekről való gondoskodás egyszer már elért szintjéről nem léphet vissza, azaz az elért védelmi szintet nem csökkentheti. A szociális szabályrendszernek meg kell szüntetnie azt a kétszeres igazságtalanságot, amely a gyermekeket vállaló családokat a gyermektelenekkel szemben sújtja. Ez ugyanis hátrányt jelent egyszer a gyermekek eltartása és neveltetése során, másodszor pedig akkor, amikor az így felnőtt és keresővé vált személyek a gyermeket nem vállalók öregkori eltartását is biztosítják. A házasság joga c) A házasság az a természetes intézmény, amely férfi és nő egymást kiegészítő, bensőséges életközössége, a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének, tipikus környezete az élet továbbadásának és a gyermek családban való felnevelésének a kerete. A házasságkötésre alkalmas korban lévő minden férfinak és nőnek elidegeníthetetlen joga, hogy szabadon válassza meg életállapotát, hogy házasságot kössön és családot alapítson, minden diszkriminációtól mentesen, és megszorítások nélkül. A házastársaknak elidegeníthetetlen joga, hogy döntsenek a születendő gyermekeik számáról és üteméről. Mivel a házasságkötés alkotmányos alapjog, a házasságkötés szabadsága alkotmányosan garantált alanyi jog, az ezzel kapcsolatos szabályokat is az Alkotmány alapjogi fejezetébe kell felvenni. Az Alkotmánynak ki kell fejeznie, hogy a házasság férfi és nő életközössége, vagyis a házasságkötés szabadsága a férfi és a nő alapjogaként határozandó meg. Ez az értékválasztás önmagában nem jelenti a szexuális kisebbségek és kivételes életközösségek diszkriminációját. A de facto, azaz szociológiai értelemben vett más együttélési formáknak azonban számolniuk kell azzal, hogy a jog férfi és nő törvényes életszövetségére vonatkozik, és az nem alkalmazható a nem hagyományos értelemben vett együttélésekre, amelyekre a diszkrimináció tilalmán túl nem kell speciális alkotmányi rendelkezéseket érvényesíteni. A szülők jogai d) Az alkotmányos családvédelem fogalmi körébe tartozik az alapvető szülői jogosultságok meghatározása is. A szülői jogok alanyi jogként való meghatározása a nevelésre irányul: a szülőknek eredeti, elsődleges és elidegeníthetetlen joga van a gyermekek nevelésére; ezért az államnak a szülőket kell elismernie gyermekeik elsődleges nevelőiként. A szülőknek jogukban áll gyermekeiket erkölcsi és világnézeti meggyőződésükkel összhangban saját kulturális hagyományaik szerint nevelni. A szülői jogok kizárólag olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek a gyermek érdekeinek elsődlegességéből adódnak. A hatályos túlzó szabályozással szemben viszont a New York-i Egyezményből csak a gyermek érdekeinek elsődleges figyelembevételét indokolt és egyben szükséges az Alkotmányba felvenni a gyermekek jogairól. Lehetséges volna ma Magyarországon egy ilyen szabályrendszert az Alkotmányba beépíteni? És ennek alapján törvények sokaságát meghozni például arról, hogy a szociális biztonság ne individuális jogon, hanem családi jogon járjon? Bevezethető volna a mai magyar politikai-társadalmi valóságban a családi adórendszer? Hogy ne kafkai titokzatos bürokráciák szimulálják és lélegeztessék azt a rendet, amelyben az államgépezet adómilliárdokat nyel el, mire visszacsepegtet néhány ezret családi pótlék formájában a nagycsaládosoknak. Áttetszővé volna tehető az a konstrukció, amely most már a 2 x 1%-os adófelhasználás keretében - virilista módon - a közösbe többet fizető polgároknak a közpénzek elosztásába nagyobb beleszólást enged, mint a kis jövedelműeknek? Amikor arra a kiáltó társadalmi igazságtalanságra még az Alkotmánybíróság se figyelt fel, hogy az 1%-os törvények a rendszerváltás nyerteseinek (azaz a magasabb adót fizető gazdagoknak) szájíze szerint osztják újra a civil (és vallási) szférát. [4] Megváltoztatható az egész társadalombiztosítási reform, amely lényegileg ugyanezt a szisztémát követi, és csak a jómódúaknak kedvez, a kis jövedelműeket pedig nyugdíjas korukra a jelenleginél is nagyobb nyomorba taszítja? Alapvetően megreformálható a családi viszonyok sajátos atmoszférájába amúgy is "benyomulásra" szinte alig képes családjog, amelynek törvényi szabályozása a maihoz hasonló családellenes korból, 1952-ből származik? Aligha... Akkor pedig milyen lehetőség van arra, hogy a keresztény értékrendből és családfelfogásból legalább valami beépüljön a jogba? Van-e egyáltalában erre valamiféle esély? Mit kell és lehet tenni ahhoz, hogy a kétezer éves keresztény kultúra és erkölcs családra vonatkozó alapvető elvei a jog világába betüremkedhessenek? Akkor, amikor a keresztény erkölcsre a válasz Bertolt Brecht válasza a Koldusoperá-ból: "Előbb a has jön, s csak azután a morál." És amikor a keresztény családmodellre a válasz: "... a család hagyományos intézménye elfogadhatatlanul igazságtalan", [5] mert "a család méltatlanul hátrányos és kiszolgáltatott sorsot ró a feleségekre, az anyákra". Hogyan illeszthető bele - és egyáltalában beilleszthető-e - ebbe a gondolkodásba a keresztény nő-felfogás, amely szerint a nő valóságos lényege az anyaságban rejlik, amelyben "teljességgel kifejezésre jut és feltárul a nő titka", vagyis, hogy a nőiség elválaszthatatlan az anyaságtól. [6] És hogy ennek a női kiteljesedésnek egyedüli alkalmas színtere a család, ahol a házaspár életének tartalmát kialakíthatja, ahol férj és feleség állandóan jelen lehet egymás számára közös életvitelükben, magatartásukban és érzelmeikben. És ahol egyedül találja meg az anyaságban teljessé lett nő gyermeke számára a gondoskodó, nevelő és szerető apát. A családszociológiai feltárásokból elég pontosan tudjuk, hogy mennyivel "igazságosabb", "méltóbb", "előnyösebb" és "kevésbé kiszolgáltatott" helyzetben vannak a gyermeküket egyedül nevelő anyák a családban élőknél... Mégsincs sok esély arra, hogy ezt a keresztény házasság- és családeszményt a jog legitimálja. A keresztények megujúlása Akkor tehát semmit se lehet tenni? Már hogyne lehetne! Az első, amit a keresztények tehetnek - és ez lenne ötödik tézisem - , a keresztények megújulása Krisztusban. Európa - és vele a "régi világ" kereszténysége - eltávolodóban van az Evangéliumtól. [7 ] II. János Pál pápa szerint a keresztényeknek "semmi okuk nincs az erkölcsi elbizakodottságra". A végső kérdés az, hogy a keresztények mennyire veszik komolyan keresztény hitüket, létezésük végső értelmét. Képesek-e saját maguk a megújulásra, ha egyáltalán azt akarják, hogy a világ - és benne a jog is - megújuljon. A világot újra kell evangelizálni, de ehhez először maguknak a keresztényeknek kell megújulni. Ez kihívás, feladat és program egyszerre. A családok megujúlása Az önmegújulás az alapja a keresztény házasságok és családok megújulásának - és ez legyen a hatodik tétel. Nem a jogot kell elsősorban megváltoztatni, hanem az embert. Ha a keresztény hitvesek gyermekeik és a társadalom "elé élik" a szeretetben való növekedés lehetőségét, ha bizonyítani tudják, hogy a szerelem és a hűség mindig tovább növelhető, és hogy a múló évek alatt a másik újra és újra felfedezése naponta újabb csoda; ha az "én" szemléletét át tudják vinni a "te", a "mi", a család fókuszára; ha felül tudják múlni a jelent, és képesek a jövőnek feszülni; ha a családban nagylelkűen tudják adni és fogadni az életet, amely "a szeretetből sarjad", ha majd az európai önzés bűneinek megbánóiként kibékülnek a teremtett világgal, akkor talán várható egyfajta "kopernikuszi fordulat". Újra el kell tudni mondani a mai keresztény szülők gyermekeinek József Attila gyönyörű sorait: "Anyám szájából édes volt az étel, / Apám szájából szép volt az igaz. / Mikor mozdulok, ők ölelik egymást." [8] Nem azért hallják-e a gyerekek a "hűség" szót csak a kutyákkal kapcsolatban, mert senki sincs, aki "a hűséget eléjük ölelje"? Mások tisztelete És hogy állnak a keresztények a másság tiszteletével? A hetedik tézis megalapozására érdemes felidézni Saul megtérését az Apostolok Cselekedeteiből. [9] Ebben a történetben azonban a legtöbb ember figyelmét elkerüli egy mellékszereplő, egy Ananiás nevű férfi. Ananiás keresztény ember volt, mai szóval talán éppen Damaszkusz "plébánosa", és látomásában az Úr őt is megszólította: menj be Damaszkuszban az Egyenes utcába, ott fogsz találni egy Saul nevű tarzusi vak férfit, és mondd meg neki, hogy én küldtelek. És mit tesz erre Ananiás? Nemhogy nyomban engedelmeskedne az Istennek, hanem vitába száll vele: no de uram, tudod Te egyáltalában, hogy hova küldesz engem? Ez a Saul üldözi a keresztényeket! Uram, most is azért jött Damaszkuszba, hogy összegyűjtsön egy csomó keresztényt, és bilincsbe verje. Hát csak nem fogok elmenni egy "ilyenhez"! És Ananiás majdnem elrontja az Isten ügyét... Mert - ugye - ő még az Isten felkérésére se áll szóba "mással", aki nem keresztény... Eleget tanulnak-e a mai keresztények Ananiás történetéből?
Mintha a különböző keresztény közösségek, kiscsoportok, lelkiségi mozgalmak valamiféle felsőbbrendűséget élnének meg. Mintha egy újfajta arisztokratizmus, egy újfajta rendiség illata lengené körül ezeket a közösségeket. Házas hétvégések, fokolárésok, neokatekumenek, Regnumosok, Schönstatt stb. A Táborhegy élményében [10] élik meg egymásnak örvendezve kereszténységüket, és azt mondják: Uram, jó itt nekünk, építsünk sátrat, mert itt boldogok vagyunk és föltöltődünk, ezáltal könnyebb elviselnünk ezt az acsarkodó, gonosz világot. Mi ezzel a romlott, profán világgal nem közösködünk. De Jézus válasza ez: le kell menni a Táborhegyről! És II. János Pál is azt mondja, hogy nem belesimulni kell a mi világunkba, hanem belebonyolódni! A Gaudium et spes is azt mondja: a keresztények kötelessége, hogy erkölcsi ítéletet mondjanak a politika felett, és ez nem megy másként, minthogy beleolvadnak a közéletbe. [11] A keresztényeknek ez az egyetlen lehetőségük és egyben kötelességük. Belsőleg, házasságukban és családjukban megújulva, Krisztussal egzisztenciális közösségben, tanítványként ismét rátérni az útra, és újraevangelizálni a világot. Ennek során a keresztény közéletiség jegyében elsősorban a civil szférán keresztül joguk és kötelességük is - levetkőzve arisztokratizmusukat és a másság iránti megvetést - "belebonyolódni" a politikába, harcolni a családok demokratikus jogaiért, tudatosítva az egész világgal, hogy "a demokrácia az Evangélium lényegéből fakad, mert mozgató ereje a szeretet". [12 ] Ezt a szeretetet kell szétszórni mind erőteljesebben a szeretetínségtől átitatott világban, s az majd a családokat segítő jogalkotás terén is "bő termést hoz." A többi már Krisztus dolga, aki a legmegnyugtatóbbat és a legbiztatóbbat mondja nekünk: "Hiszen nélkülem semmit sem tehettek". [13]
|
Módosítva: 1998.2.18.